6. rész - Az edzés (és koncentráció)

- Odaadom neked a kabalaütőmet, te meg bedobod a folyó közepébe!? Na, szép! – mondta és a fenekemre csapott. Mire én egyből felkiáltottam:

- Hé! Te nem vagy normális! Ha piros lesz, nem tudom mit csinálok veled…! - mondtam neki fenyegetően, de viccesen. Ez alatt megpillantottam Dean Honeyt. A szeme olyan volt, mint otthon a Csendes-óceán. Ez eszembe juttatta, hogy fel kell hívnom anyut és aput. De a szüleim várhatnak még egy kicsit, az időeltolódás miatt, ott még úgyis egy-két órával korábban van! – gondoltam. Közben önfeledten rohantam Dean-hez, amikor odaértem, átölelte a derekamat, megpörgetett és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra.

Fordítottam a fejem még egyért, de az egy kissé félrecsúszott és a fülemben landolt, ezért egy kicsit a hasára ütöttem, mire magához vont és egy kicsit megszorongatott, majd átkarolta a derekamat és kezet fogott Johnnyval.

-Ő... ti most együtt vagytok? - dadogta. Mire mi mindketten hatalmas nevetéssel reagáltunk. Hirtelen nem tudta, hogy most mi a helyzet velünk, úgyhogy egy "mi a fene van ezekkel?" mosolyra húzta a száját.

-Dehogy! D csak az unokatesóm osztálytársa! Hogy lehetne már ő a pasim?! Több, mint három évvel fiatalabb... Habár, ha belegondolok, lehet...

- Ness! - szakított félbe Dean. - Ugye nem azt akarod mondani, hogy bejövök neked?

- Hülye! Mi csak haverok vagyunk. Vagyis, jobban mondva nemis... inkább a kis öcsémnek tekintelek, mint egy barátnak! Csak azt nem értem, hogy miért hiszi azt mindenki, hogy együtt vagyunk... - mondtam és egy kicsit elkalandoztam a gondolataim között, majd hirtelen kitört belőlem - Szerintetek nem létezik fiú-lány barátság? 

- Kitérsz a kérdés elől, szóval szerelmes vagy belém - nyávogta úgy, mint egy öt éves kisgyerek és közben már elő is vette a telefonját.

- Nem, D! - mondtam határozottan és visszacsúsztattam a telefonját a zsebébe. - Nekem más tetszik! - közben titkon Johnra pillantottam. Természetesen a régi jóbarátom most is pillanatok alatt vette a lapot. Olyan volt az arckifejezése, mintha azt mondaná, "Szép! Jó gyorsan felszedted. Gratulálok!".
- Na, jó! Én megyek - mondta Dean - Johnny aztán tanítsd meg ping-pongozni, mert a hétvégén ellene akarok játszani! - kiabált vissza a patak fölött átívelő fahíd túlsó partjáról.
-Úgy el fog verni, hogy nemis fogod elhinni - üvöltött utána az edzőm, majd felém fordult. - Na, hol kezdjük?
- Az elején. - vágtam rá egyből, majd a kezembe adta a már száraz ütőt. - Most a kezemre kötjük? - nevettem.
Óvatosan mögém állt és megfogta a kezemmel az ütőt, majd szervált egyet, A labda lassan lepattogott az asztalról, végül eltűnt a fűben. Utána újra és újra ütöttünk egészen addig, amíg mind a 15 labda el nem fogyott a dobozból. Aztán elkezdtük összeszedni a szanaszét gurult, aprócska, fehér ping-pong labdákat.
- Oké, akkor most nem segítek.
- Biztos?
- Biztos! - mondta határozottan.
Lepattintottam a labdát az asztalra, majd elütöttem. Az én térfelemen még pattant, de a túloldalon már nem. - Ez valahogy nem az én sportágam, talán közölhetném Deannel, hogy sztornózzuk a vasárnapi meccset.-mondom és egy szomorú mosolyt villantok felé, remélve, hogy ez elég ahhoz, hogy menjünk be a többiekhez és lazítsunk egy kicsit. De a válasz, nem éppen az volt, amire számítottam.
- Nem. - szól egyszerűen. - Még ma meg kell tanulnod szeválni.
- Johnny nekem ehhez nincs most kedvem. Pihenni akarok.
- Remek örtlet! Akkor rá kell jönnünk, hogy mivel tudnád kikapcsolni az agyad, hogy ténylegesen is a szerválásra koncentrálj.
- És ezt mégis hogy gondolod kivitelezni? Alig néhány órája ismerjük egymást. - mondom hitetlenkedve.
- Te mit sportolsz?
Egyszerűen csak ennyi kérdez?! Mégis mit képzel ez magáról? Jólvan látom, hogy egy szívtipró és a viselkedésén az is látszik, hogy tudatában van azzal is, hogy milyen hatással van a lányokra, csakhogy velem egy kicsit eltévedt a Ken-féle álomvilágából a valóságba tévedt, hiszen én nem Barbie vagyok!
-Lovagolok - felelem. Általában ilyenkor szokott eljönni az ismerkedés azon pontja, amikor mindenki ezzel kezd el poénkodni, de csodák csodájára most nem kapom meg a "rajtam is lovagolhatnál" és a "biztos a nagy lovakat szereted" beszólásokat.
- Rendben, akkor képzeld azt, hogy egy álomlovol ülsz, ami nincs felszerelve semmilyen lószerszámmal csak a hátán ülsz, a sörényébe kapaszkodsz, a hajadat fújja a langyos nyári szellő, - leereszkedtem mellé a földre és odabújtam hozzá, ő, pedig elkezdte simogatni a hajamat, ami olyan érzés, mintha valóban a szél borzolná. - egyszercsak a paci talpa nem érinti meg ismét a talajt, hanem a felhők felé veszi az irányt. Ahogy egyre fentebb és fentebb érsz, megtekinted a Nagy Almát, a felhőkarcolókkal, Párizst az Eiffel toronnyal, majd lassan ismér visszatérsz és érzed, hogy a lovad lába alatt megint szilárd talaj van, amikor megnyugszol és észreveszed, hogy sikerült, amit elterveztünk. Vagyis elterveztél.
Teljesen átszellemülten hallgattam. Becsuktam a szemem és úgy éreztem amit mond valósággá is válik. Miután befejezte még mindig nem voltam képes elhúzni a fejem a mellkasáról, de amikor ismét megszólal már kevésbbé álomdozó hangnemben, kénytelen vagyok.
- Most próbáld meg egyedül.
- Hát... Őőő...
-Menni fog! - bíztatott.
Na, jó - mondtam magamban. Csak lélegezz nyugodtan, éld át újra, a mesét és a labdára koncentrálj!