Ez idő alatt, a két barátom is jól megnézte. Ahogy a szemükből kivettem, elég furcsának és nagy nőcsábásznak tarthatták! De a gondolkozási időm lejárt, mert egyszer csak megszólalt az új fiú:
- Sziasztok, Johnny vagyok – fordult felém. Egy cseppet sem volt zavarban, de ez rólam egyáltalán nem volt elmondható, pláne miután csak úgy spontán kaptam tőle két puszit az arcomra. Az ajkai puhák voltak és csábosak a parfümje pedig rendkívül jó illatú. Igazi férfi volt. Ezentúl végig a szememet nézte és egyszer sem tévedt lentebb a tekintete a szájfénytől csillogó ajkamnál.
- Helló! Én AnG vagyok – hallatszott a felelet egy enyhe kis fáziskésés után. – És ők itt Letticia Garaham és Davidson Chapman – mutattam be a többi kollégát is.
- Örülök, hogy megismertelek mondta Johnny Lettinek.
- Úgyszint! – jött a válasz.
- Örvendek! – fogott kezet Dave-vel.
- Én is. De elárulnád a teljes neved?
- John Sparkle. De AnG-ét még nem tudom. – nézett rám mosolygó, de árgusan figyelő szemeivel. Azt nem tudom, hogy tudott így nézni. Furcsa volt, de rendkívül sármos is.
- Angela White vagyok, Palm Bayről – mosolyogtam rá.
- Én pedig Phoenixből – vágta rá.
Megláttam egy az ajtóban letámasztott gitártokot, amihez egyből oda is léptem. Kérdőn néztem Johnnyra, mire ő csak egy aprót biccentett jelezvén, hogy megadja az engedélyt a hangszer megtekintéséhez és esetleges kipróbálásához. Éppen ezért megragadtam a ragyogó alkalmat, hogy egy kicsit közelebbről is szemügyre vegyem az akusztikus gitárt. Szépen, óvatosan kiemeltem a táskájából, elsétáltam vele az ágyamig, majd lehuppantam a matracra. Lassan, nagy elővigyázatossággal elkezdtem babrálni a húrokat, melyek így igen furcsa és torz hangokat adtak. A többiek láthatólag nem bírták ezt a hihetetlenül hamis hangszínt. John a kezembe adott egy angol-zászló mintás, vékony láncra fűzött pengetőt, amitől egyből tisztább volt a hangja. Miután kiéltem a "zenei tehetségemet" lefektettem az ölembe a hangszert és kérdőn néztem a többiekre.
- Na, mi az meguntad? – ült le hirtelen mellém a „címkés fiú”.
- Dehogyis! Csak gondoltam nem kínozlak tovább titeket - feleltem frappánsan, mire nevetve helyeseltek. – Tényleg ennyire katasztrofális volt? – néztem rájuk, tágra nyílt szemekkel és azt hiszem a szemöldököm a homlokom tetejéig ugrott fel hirtelen.
- Tudod, inkább majd én gitározok, és akkor lehet, hogy mindenkinek ép marad a hallása. – nevetett és szépen lassan kivette a gitárt az ölemből és elkezdte pengetni. Ettől a pillanattól kezdve csak mi voltunk a reflektorfényben. Mintha rajtunk kívül megszűnt volna minden létezni, akárcsak egy álomban, vagy mint egy romantikus filmben. Amikor abbahagyta a zenélést, csak lazán átölelt és rám mosolygott.
- Gondolom saját zenei alap. Szöveg is van hozzá vagy csak dallamokat írsz? – érdeklődtem.
- Nem vagyok a szavak embere és inkább gitározom, mint énekelek. De, ha van valami ötleted, vagy szebb hangod van, mint ahogy játszol a gitáron, szívesen várok egy kis éneklést! – kacsintott rám huncutul, mire egyszerűen elnevettem magam.
Talán, a gitározás nem tartozik az erősségeim közé - bár, még sosem próbáltam ezelőtt -, inkább az éneklés alkotja az én világom szerves részét és sokkal jobban passzol a stílusomhoz is. Nem csoda, hogy a gálákon, iskolai rendezvényeken és az egyik otthoni bár péntek esténkénti koktélpartikon is énekelek.
- Az énekléssel nincs problémám, csak kezd el játszani, és ha jön az ihlet, elkezdek énekelni.
- És ha nem jön? – nevetett ki.
- Akkor itt gitározol végtelen időkig – mondtam, mire mindketten felkacagtunk. Mikor abbahagytuk a nevetést elkezdett zenélni. Mosolyogtam, majd elkezdtem fél kézzel keresgélni a táskámban, miközben le sem vettem a szemem Johnnyról. Végül, amikor kiráncigáltam a tatyómból a keresett füzetemet és kikerestem azt a dalt, amit még útközben írtam, majd elkezdtem halkan énekelni:
„Járok mindig végtelen utakon,
Mindenhol szép arcodat kutatom,
Ha fáj valami, feléd nem mutatom,
Tudom, hogy enyém lesz majd a jutalom ”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése