5. rész - Egy játékos nap

-       Ezaz! – kiáltotta Johnny. – Van kedved eljönni velem ebédelni a városba csütörtökön, AnG? – Kérdezte hirtelen. Gyorsan átfutottam, majd lefnéztem Lizre:

    -       Itt egyébként van valami kapuzárás vagy egyéb ilyesmi, amikorra vissza kell érni? Mert egyik ismerősöm jön ide Pueblóba és szeretnék majd vele egyik este összefutni, mert csak egy-két napot marad.

-       Jó, hogy mondod, mert a táborosoknak 9-kor van kapuzárás, de ti kaptok kártyát a kapuhoz – nyújtott felénk 4 mágneses, névvel ellátott kártyát és egy-egy pólóra tűzendő névjegykártyát is kaptunk.

-       Rendben, fiatalok, már nem zavarok tovább. Fél óra múlva meló! – mondta Eli. – Ja! Angela, én elmennék „Mr. Sparkle”-el! – mondta nyájasan, miközben hozzám fordult. – Tiszta úriember. Még nem is ismer igazán, de ebédelni hív… - kacsintott rám.

A döbbenettől még mindig le voltam sokkolva. Egyszerűen egy hang se jött ki a számon. Ha szóhoz jutottam volna, biztosan elsikítottam volna magam, hogy „IGEN” de nem tudtam. A kérdésre egy jó darabig nem kapott választ.

-  Mr. Sparkle, maguk még azóta is itt vannak? – érdeklődött Dave viccesen, mire mindnyájan el kezdtünk hahotázni.

-  Még szép! – válaszolt John és megcsikizte a derekamat, mire én felugrottam és közben sikkantottam egyet. Az álnok kis csikiző és a többiek, most rajtam kacagtak.

Gondoltam jó lesz gyorsan visszavágni, így felkaptam egy kispárnát és fejbe vágtam vele. Most újra rajta nevettünk, mire ő ismételten el kezdett csiklandozni én pedig a párnikámmal püföltem. Néhány felsőm, amit szépen összehajtogatva az ágyamra tettem, az most gyűrötten és rendetlenül hevert alattunk. Próbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. Amikor már azt hitte Johnny, hogy végleg feladtam, a szabadulásomért folyó harcot, váratlanul felpattantam és kifutottam az épületből, keresztül az egész táboron, egyenesen az erdőbe. Ott sétáltam már egy jó ideje, mikor meg akartam nézni az időt a telefonomon. Nem volt a nálam. A szívinfarktus kerülgetett. Szélsebesen szaladtam vissza a szobánkba, és nyugodtan láttam, hogy ott hever az ágyamon. Biztos kiesett a kistáskámból, mialatt csiklandozott. Megpillantottam az órát a falon. Ijedten láttam, hogy öt perc múlva dél lesz és én még csak most értem vissza a táborba. Ismét rohantam, de ezúttal a konyhába az ételért.

Amikor odaértem, egy ötvenes éveiben járó, kontyolt fekete hajú nő jött ki éppen a raktárból. – Na, végre egy ember, aki talán tud nekem segíteni. Informálódjunk – gondoltam és megszólítottam az asszonyt:

-  Jó napot! – köszöntem udvariasan. – Nem tudja véletlenül, hogy az ételt… - a mondatot, azonban nem tudtam befejezni, ugyanis meghallottam a kolopot. Azonnal rohantam a tálalóba. – Köszönöm! – kiáltottam vissza a konyhásnőnek futás közben. Valamit még ő is üvöltözött utánam, de azt nem igazán értettem, csak egy-két szót: ne fuss… Szerintem az elesésre is akart utalni. Azt érthettem szétesésnek.

A heves rohanásban meg is felejtkeztem a hajgumimról. Nem volt felkötve a hajam és így nem engedhetnek be a tálalóba, egészségügyi okokból, így kénytelen voltam tenni egy kis kitérőt a szobánk felé. Nem is volt olyan pici, mert a tábor feléig el kellett loholnom. Gyorsan felkaptam az ágyamról és csak útközben kötöttem fel. Végül egy negyedórás késéssel meg is érkeztem a tálalóba.

Amikor odaértem, John azonnal a kezembe nyomta az egyik tálcát.

-       Kolompoltam. Perceken belül jönnek a vendégek ebédelni – fordult felém. – Látod, már jönnek is.

-       Aha – mondtam csalódottan.

-       Mi a baj? – érdeklődött, mialatt kiszedett egy tányér levest, majd odaadta az első embernek a sorban.

-       Az, hogy én akartam kolompolni… - mondtam és sértődöttnek tettetem magam, a hatás kedvéért, miközben  – Ja, és ha lehet, ne szólj hozzám! Haragszok rád. – jelentettem ki és elfordultam, mert végeztünk a kaják kiadásával.

-       Na, ne legyél már ilyen – próbált meggyőzni. – Vacsorához kolompolhatunk együtt. Az úgy megfelel?

-       Igen – feleltem.

-       De csak ha nem késed le! – nevetett – Ha Lettiék elmosogattak, jössz velünk ping-pongozni?

-       Hát, mennék, főleg ha tudnék is.

-       Majd megtanítalak, rendben? – ajánlotta fel.

-       Hmm… nem is tudom. – nagyon meggyőzően és egyben döbbenten nézett rám – Oké. De akkor had kérdezzek valamit.

-       Mégis mit? – figyelt fel furcsán.

-       Neked nem lehet nemet mondani? – nevettem el magam.

-       Még nem tette meg senki és nem is ajánlom – kacagott.

Ez idő alatt Davee sarokba szorította a barátnőmet és egy konyharuhával combon csapta. Erre Letti egy hatalmasat sikított. Barátjaként szükségesnek éreztem, hogy segítsek neki. Mikor a másodikat ütötte volna, felugrottam, a hátára és befogtam a szemét. A tréfája visszafele sült el, hiszen őt érte a találat. Ekkorra Johnny is felkapott egy rongyot. Ő meg engem piszkált. Szerencsére a vendégek addigra már régen elmentek, és a mosogatással is készen voltunk egy jó ideje. Hirtelen odaordítottam Johnnak:

-       Héj! Várj csak egy percre. Mondani szeretnék egy-két dolgot.

-       Hallgatlak! – mondta a „kegyes király”.

-       Chh… még szép! Na, először is áúúúú ez piszkosul fájt! – nyüszítettem – Ha bepirosodik, te arra csúnyán rá fogsz fázni! Másodszor, pedig nem arról volt szó, hogy megtanítasz ping-pongozni?

-       Igen, jól mondod VOLT – hangsúlyozta - és ez egyébként is jobb – jött egyből a kifogás. Én már torkig vagyok velük mindig csak ezek: „De…” meg „Csak…” satöbbi.

-       Ja, nektek ti kis szadalmazók, biztos. De mi van, ha a nyúl megy el vadászni? – néztem rá ravaszul, de a srácok csak értetlenül bámultak.

Erre csak egy odaillő szó jut eszembe „PASIK”. Hiába minden, soha sem fognak megérteni. De kapcsoljuk ki egy kicsit a gondolatainkat úgy, mint ahogy a fiúk szokták. Csak nekik a bekapcsolás gondot okoz. Na de most már tényleg vissza kell térnem a jelenbe!

Hirtelen kikaptam a kezéből a konyharuhát, és bumm, én is jól odasóztam neki. Pont a hasára! Ez már nem annyira tetszett neki. Végül győzött a „forradalom”! Kimentünk ping-pongozni. De az előző játékosok nem hagyták ott a felszerelést, ezért Johnny beszaladt a szobájukba és kihozott két ütőt, amíg én kértem Liztől néhány labdát. Majd az asztalnál találkoztunk, ismét.

Ott ideadta az egyik ütőt, amit kihozott, a másikkal átment a túloldalra és szervált. Én olyan hevesen próbáltam visszaütni, hogy az ütő kirepült a kezemből, elsuhant egy fa mellett, majd egyenesen a patakba zuhant. Szerencsére néhány méterrel arrébb, fennakadt egy nagyobb sziklában. John odasietett. Egy-két nagyobb kövön beugrált a kellékért. Odafele óvatosan, de határozottan ment, mint egy macska. Megfontolt, stabil léptei alatt a kövek még egy kicsit sem imbolyogtak meg. Ellenben a visszaúton, nem figyelt eléggé, elkapkodta a dolgot és belelépett a vízbe. Gyorsan kiugrált, ugyanis a patak vize jég hideg volt és a papucsa is teljesen elázott.

-       Odaadom neked a kabalaütőmet, te meg bedobod a folyó közepébe!? Na, szép! – mondta és a fenekemre csapott. Mire én egyből felkiáltottam:

Hé! Te nem vagy normális! Ha piros lesz, nem tudom mit csinálok veled…!  - mondtam neki fenyegetően, de viccesen. Ez alatt megpillantottam Dean Honeyt. A szeme olyan volt, mint otthon a Csendes-óceán. Ez eszembe juttatta, hogy fel kell hívnom anyut és aput. De a szüleim várhatnak még egy kicsit, az időeltolódás miatt, ott még úgyis egy órával korábban van! – gondoltam. Közben önfeledten rohantam Dean-hez, amikor odaértem, átölelte a derekamat, megpörgetett és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott az arcomra.